Az első vers, amit szeretnék megosztani Veletek egy viszonylag új darab, sőt, az egyik legújabb, mert az elmúlt két évben nem igazán nyúltam a versíráshoz.
Az ok, amiért ezzel kezdem egészen egyszerű: ez a vers egy ars poetica, vagyis 'költői hitvallás', ami a költő (vagy esetemben valami aféle) viszonyát hivatott bemutatni a költészetével kapcsolatban. (Esetemben ez inkább "írói hitvallás".) Úgy gondoltam, stílusos lenne ezzel indítani. :)
Nem mondom, hogy szakmailag jó lenne ez a vers, mert bevallom őszintén még így az elején, hogy nem vagyok jó költő. Szeretek verset írni, de hiába tanultam róla az iskolában, nem tudom, hogyan kell, annyi energiát pedig sosem öltem bele, hogy úgy átlássam a költészet buktatóit, ahogy a prózánál átlátom. Amíg a történeteimet nagyon nagy odafigyeléssel és részletességgel építem fel, és sokszor újra és újra átolvasom, hogy a maximumot csikarjam ki belőle, addig a verseknél elég gyermeki hozzáállással alkotok. Persze, próbálok figyelni a minőségre, és igyekszem minél több oldalról megközelíteni a saját gondolkodásom és benyomásaim a verseimben (és próbálok új témákkal foglalkozni), de ennél nem megyek tovább.
Talán nem is akarok...
Szeretek verset írni, de nem érzem, hogy az én műfajom lenne, mert ahhoz túl könnyelműen bánok velük. Leszámolom a szótagokat, próbálom kialakítani a rímeket, igyekszem minél szebben megírni őket, ami leírhatatlanul sokat segített már a szókincsemen, de ennél nem ástam mélyebbre, talán nem is tudnék.
De nekem ez így jó. Örülök, hogy van egy olyan műfaj, amihez bármikor visszatérhetek, és amiben szeretek is alkotni, de közben azzal a kötetlen gyermeki felszabadultsággal alkothatok, amit a történetírásnál nem tudok és nem is akarok megengedni magamnak.
Számomra a versírás egy mentsvár, ahol a hétköznapok alatt eszembe jutott gondolatokat kiírhatom magamból, ahol levezethetem a dühöm, ha úgy adódik, ahol valami újat próbálhatok ki, ha ahhoz van kedvem. Mások ezekről az eseményekről novellát írnak, én verset, ennyi a történet. :)
Nos, ez egy elég hosszú bevezető lett, de gondoltam így az első bejegyzésem alkalmával kiteszek magamért - pláne, hogy a vers témájával is kapcsolódik.
Szóval jó olvasást hozzá, remélem tetszeni fog ez a késői művem. Én mindenesetre szeretem, és ha szakmailag esetleg nem is jó, én akkor is az egyik legfontosabb és legjobban sikerült versemnek tartom. Szeretem a szimbolikáját és a tempója lassulását - kicsit olyan ez a vers, mintha megszerkesztettem volna, de ez egyszeri alkalommal ösztönösen dolgoztam, és csak utólag egy külső szemlélő (Nanó) véleménye fedte fel benne nekem is a szerkezetét.
Tehát jó olvasást hozzá! :)
Tehát jó olvasást hozzá! :)
Lelkem malma
Őröld hát, te gép, ne
kíméld, zúzd porrá mind!
Törd szét a magvakat,
aprítsd fel, finomítsd!
Hát dolgozz csak,
csináld, forogj még egy párat;
Az én lelkem malma
soha meg nem állhat.
Lassan fordulnak a
nagy fogaskerekek,
Az erős szerkezet gyengéden
megremeg,
De tovább lép, ha leküzdte
az akadályt;
Az én lelkem malma
még soha meg nem állt.
Kattognak a kerekek,
lassacskán kopnak,
De mi más dolga is
lenne egy malomnak,
Ha nem hintené szét
tiszta fehér lisztjét?
A lelkem malma nélkül
éhezne a nép.
S mi lesz, ha a malom
nem dolgozik többé?
Semmi. Mit egyszer őrölt
nem válik köddé.
Egyszer új élet, új
lét sarjad belőle;
Ez lelkem malmának
elég egyelőre.
S mi lesz az után?
Mikor majd bezártan áll
Egy elhagyott réten,
a magas hegy lábánál…
Nem látok a jövőbe,
de mit a szél súg,
Hogy a malom még
állni fog, vagy így, vagy úgy.
Talán romos lesz
beszakadt, roncs tetővel,
Talán falán színes
firka is lesz bőven,
De lehet, hogy egy
művész lefesti, mert szép.
S lelkem malmának már
ennyi is épp elég.
Via
2011. május 20.
