Hosszabb szünet után egy nagyon régi versemet szeretném megosztani. Az első próbálkozásaim közül való, egyáltalán nem profi, még elég erősen érezni rajta a furcsán pattogós rímeket, de valahol mégis büszke vagyok rá, mert sikerült nagyjából egységesen tartanom a stílust.
Ez az első versem, amit nem valakihez vagy valamihez (például fiction) írtam, tehát tényleg az első önálló műként élő versem.
Bár nincs mély mondanivalója, egész egyszerűen a téli táj maga ihlette, amit kicsit - tényleg csak egy kicsit - tovább gondoltam, pár dolgot beleképzeltem még, majd úgy gondoltam, megéri írni belőle egy verset. Nekem személy szerint a tájleírás hangulata tetszik benne, azért szeretem még így sok évvel később visszatekintve is. (Atyaúristen, most döbbentem rá, hogy gyakorlatilag hét évről beszélünk! Másfél éves zsenge írócska voltam még, amikor ez megszületett~ :D)
Kezdő vagy nem kezdő alkotás - nekem mindig a szívem egyik kicsi csücske marad ez a vers.
Jó olvasást hozzá! :)
Esthajnalcsillag
Lement a Nap, szürke már a táj,
Mindenre rákúszik az éjsötét árny.
A fekete erdő fölött a narancssárga égen,
Az Esthajnalcsillag ragyog hófehéren.
Lépteimre még sokáig emlékszik a hó,
A téli tájon fekvő jéghideg takaró.
Lábam nyomait hidegen követi,
Ráhullott könnyeim sohasem feledi.
Párás sóhajomon megtörik a fény,
Gyenge kis fűcsomó új hajnalt remél.
Új hajnalt, melyben megbújik a tavasz,
Mely minden hópelyhet vízzé apaszt.
Fölöttem áll a Hold, magasan és büszkén,
Halvány fénye a havas réten terül szét.
Farkasok vonyítanak a sötét ég alatt,
Az erdő fái között csendes nesz halad.
Zajos szél üvölt a sikító némaságban,
Ragyogó fény a koromsötét hallgatásban.
A jéghideg hóban a hátamon fekszem,
Egy átfagyott hóangyal fekszik mellettem.
Via
2008. December
-
