Korai vendég

Sziasztok! Jó ideje nem jelentkeztem, mostanában vagy a nyári diákmunka örömeit "élvezem", vagy alszok, magánéletem jelenleg nincsen :( :D Viszont egy hónapja írtam egy verset, amit én nagyon szeretek, egyértelműen az egyik kedvenc versem magamtól. Az ötlet a vershez onnan jött, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy valaki becsengetett hozzánk, de mire kikászálódtam az ágyból, és kinéztem az ablakon, már nem állt ott senki. Hát ez lett belőle :D A mai napig nem tudom, ki járt nálunk, de ezúton is köszönöm neki, hogy megihletett. Olvassátok, kritizáljátok, véleményezzétek, mint mindig, most is kíváncsian várok minden hozzászólást! ^^
(Ja, és az egyik versszak sorainak a kezdőbetűit tanulmányozzátok picit ;) )

Korai vendég

Zavaros álmomból visítva felébreszt,

Démonian zengő, levegőben rengő,

Zajteremtő kapucsengő.

Odakinn sötét van. Még fejére húzza a paplant a napkorong.

„Ki járhat ilyenkor?” Álmos elmém égboltja bosszúsan elborong.

Az ablakon kilesek, és bár a sötétben lehet, hogy csalóka látásom,

A kiskapu magányos. Nem lelem mögötte korai lármásom.

Hiába hívogat kedvesen,

Hogy „Bújj vissza, kedvesem”,

Kihűlő ágyamnak puha kis vánkosa.

Az álom a szememből elrohant máshova.

Elkezdtem napomat, s tán bosszúm az okozó,

Hogy reggelim íztelen, éhemet fokozó.

Valami hiányzik. Belőlem kiszakadt.

Az érzések mélykútja hirtelen kiapadt.

Még mindig csak hajnal van, bár órák óta ébredtem álmomból.

A Nap mára bujdokol? Zajt hallok távolról.

Kedves kis konyhámban lelem a családom,

S közöttük üldögél az összes barátom.

Én vagyok témájuk, mind rólam beszélnek,

De észre sem veszik, hogy közéjük belépek.

És akkor meglátom.

Konyhai asztalfőn, mint rokon a családban,

Arctalan vigyorral. A széken a Halál van.

Szürcsöl egy pohárból bőrtelen szájával,

Ártatlan beszélget életem párjával.

S szemgödre mélyéről látása rám tapad.

A borát mind megitta, kiürült pohara az asztalon felborul.

Feláll, és int felém, majd ajtónkon kifordul.

És nézem a családom,

Nézem sok barátom.

Kisírt szemmel regélik rólam a meséket,

Szomorún idéznek rólam pár emléket.

Nézem, hogy fakulnak, majd örökké eltűnnek.

Az abroszon borfoltok. A lakomák megszűnnek.

Hát mégiscsak vendég jött, kit két szemem nem talált.

Nem láttam a kapumban csengető zord Halált.

(2015. július 18.)