A Vizek Királynője

Ez a vers a példaképemről szól.

Furcsa, vagy sem, az én példaképem nem egy ember. Gondolom, mindenkinek volt olyan feladat általános iskolában, amikor egy fogalmazásban be kellett mutatni a példaképünket. Nos, én ilyenkor mindig bajban voltam, mert egész egyszerűen nem volt olyan ember, akire olyan módon felnéztem volna, hogy olyan szerettem volna lenni, mint ő. Persze az iskolai feladat érdekében mindig összeírtam valami bóvlit valamelyik családtagomról, vagy hasonlóról, de abban csak annyi valóságtartalom volt, hogy nem akartam egyest kapni.

Aztán tizenévesen átgondoltam az életem, és rájöttem, hogy számomra a lótuszvirág a tökéletes követendő példakép. Amióta életemben először láttam ezt a virágot különös vonzalmat éreztem iránta, de először úgy tizenhét-tizennyolc évesen gondoltam rá példaképként. Hogy miért, azt a vers elmondja helyettem. :)

Ez a vers egy személyes - mondhatni - óda, amit nagyon szerettem volna versbe foglalni, amiben másoknak is elmesélhetem, miért tisztelem annyira ezt a növényt, vagy inkább a jelképet, amit közvetít - az erőt és a szépséget.

Jó olvasást kívánok hozzá!

A Vizek Királynője

  

Csendesen ringatózik a tündérek nyughelye,

A Nap sugara vetül a tiszta vízfelszínre,

Úszik a dicsfényben, mind éjjel, mind nappal,

Majd feltűnik barátja, a friss, üde hajnal,

Szirmaival kedvesen mosolyt vet az égre,

Levelei szétterülnek, felfekszenek a vízre,

Békanóta harsan, mind színpadra lépnek,

Leveleiről énekelnek a Lótuszkirálynőnek;

Szitakötők tánca, akárcsak a balerinák,

De napnyugtakor heves tangóra váltnak át,

Apró hangyák a partról csodálják szépségét,

Színét, illatát, nagyságát, fenségét.

A királynő felsóhajt – nem volt ez mindig így,

Megküzdött azért, amit eddig elért,

Piciny bimbóként átharcolta magát a vízen,

A mocskos iszapból indult az algák tengerébe,

Majd haladt a fény felé, az eget akarta látni,

Az átható kékség tükréről a végtelent imádni,

Fürdőzni a Nap és a Hold dicső fényében,

Kivirulni, virágozni a tekintetek tüzében,

Majd elhervadni, angyali szirmait a vízre engedni,

Hagyni, hadd ússzon, míg egy hullám el nem nyeli,

S remélni, hogy ki él még emlékszik a helyre,

Hol csendesen ringatózott a Vizek Királynője.

2011. december 2.

Tiéd

Ez a vers nagyon-nagyon régi, ahogy azt az évszámból is láthatjátok. Alig másfél év írás után kezdtem el írni, a "költői munkásságomban" pedig nagyjából három hónap után született, és az első öt versem között van - teszem hozzá a legvállalhatóbb az első öt közül.

Pozitív módon szoktam erre a versre gondolni minden sutasága ellenére, és ez azért van, mert elég furcsa módon kezdtem bele a versírásba - ami azt illeti a történetírásba is. Egyszerűbb, ha gyorsan elmesélem.

2007 nyarán kezdtem el írni az első történetemet merő unalomból. Nagyon sok fanfiction-t olvastam akkoriban, és azokból is nem a legkiemelkedőbbeket, majd arra gondoltam, hogy ilyet írni én is tudok - és bele is kezdtem. Így lettem író :'D

A költészethez már kicsit "magasabb cél" vezérelt. Már százszor megénekeltem, hogy hülye vagyok irodalomból, és emiatt nagyon utáltam is, és kifejezetten idegesítettek a verselemzések a "mire gondolhatott a költő?" című kérdéssel az élen. Meg azzal, hogy valami csoda folytán mindig minden költő csak a saját életéről tudott írni. Úgyhogy én dacból írtam néhány olyan verset, ami nem rólam szólt, nem is igazán volt köze hozzám, hogy ezzel bizonyítsam - leginkább magamnak, mert mások nemigen látták a verseimet néhány barátnőt leszámítva -, hogy lehet verset úgy is írni, hogy nincs köze hozzád.

Az első verseim ilyenek is lettek, és később is született egy-kettő ilyen, ez viszont kilógott a sorból, mert ajándék gyanánt írtam egy barátnőmnek. Ez a vers belőlem szólt akkor, és azóta is rendületlenül ezt teszi. Ez egy lelkesítő beszéd művészpalántáknak, akik még nem találják a hangjukat, akik még nem ismerik a hatalmukat.

Mert az írás hatalom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a régi verseimen kívül szinte semmit nem posztoltam két éve, mégis a másfél éve nyitott Facebook-oldalam követőinek a száma jelenleg egy híján 130-ra rúg.

Mi ez, ha nem hatalom? Azoknak a szavaknak a hatalma, amiket évekkel ezelőtt írtam le, és még mindig megtalálja a közönségét, akikre képes hatást gyakorolni.

Igen, az írás, az alkotás hatalom.

Hát éljünk vele. :)

Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki ebben a szánalmasan kies időszakomban valamilyen módon követ, kíváncsi rám, és a művészetemre, még akkor is, ha az most éppen szabadságon van. Ha tudnátok, hányszor támad kedvem sírni az örömtől, amikor meglátom, hogy egy újabb követőt szereztem, pedig - szégyenszemre - nem tette érte semmit.

Szóval Ti, kedves ismeretlen olvasóim! Ha írtok, vagy bármilyen módon alkottok, akkor egyenesen Nektek címzem ezt a réges-régi verset, és kívánom, hogy legyen Nektek is hatalmatok!

És köszönök mindent.

Tiéd

Egyedül állok a szakadék szélén,
Veled táncolok a pengének élén.
Tarts ki még, hisz ez az utolsó tánc,
Ez a te világod, itt Te szabsz szabályt.

Tiéd a vár, amit nagy gonddal építettél,
Tiéd a kapu, amit szavaiddal védtél.
Ez a te világod, itt senki sem szab határt,
Egyedül te jelenthetsz magadnak akadályt.

Tiéd a könnycsepp, mi a folyóban úszik,
Tiéd a vércsepp, mi ereidben nem nyugszik.
Tiéd a sóhaj, mi a levegőben tovaszáll,
Tiéd a hang, messziről is hallom már.

Végső a tánc, az utolsó végzetes tangó,
Nehéz itt annak élni, ki egyszerű halandó.
De te más vagy, mindig is más voltál,
A közömbös emberekre sosem hasonlítottál.

Kezdem észrevenni, hogy mit látsz szépnek,
Mik azok, amelyek benned a csodás értékek.
Hóvirág nyílik a kopár-jeges talajon,
Jégvirág burjánzik a fagyos ablakokon.

Gyönyörű e világ, melyet magadnak építettél,
Két kezed munkájával mindent tökéletesítettél.
Itt születnek gondolataid, és itt írod le
Mindazt, ami benned fogalmazódik meg.

Ez a Tiéd, hiszen te építetted a várad,
Te formáltad magadévá díszes udvarházad.
Itt születnek fejedben a nagy gondolatok,
Ez az a hely, hol várod a holnapot.

Te írsz törvénykönyvet, kezedben a toll,
Minden betűd mindenki elméjébe behatol.
Add hát a Világ tudtára, Te vagy az,
Kinek kezében a könyv, a vastag papírhalmaz.

Saját szabályaid kövesd, ne törődj mással,
Senki se legyen rád negatív hatással!
Vad fűcsomó közepén nő egy pici virág,
Ez is a Te műved, hiszen Tiéd e világ.

2008. December

-