Pár szó

Kedves olvasók és ide tévelyedők!

Via vagyok, és talán már ismertek páran, mert van néhány publikált történetem a neten, és ezen kívül írói segédanyagokkal is próbálom megsegíteni a többi írótársamat. Most viszont valami újba - pontosabban inkább régibe - fognék bele. Ráadásul nem is egyedül.

A blog létrehozásának több oka is van.

Az egyik a társszerkesztőm, Mesi, akivel már korábban is írtam együtt, ebből az egyik ízelítő iromány a Téboly címre keresztelt minifiction, amit éppenséggel nevezhetünk novellának is. Szeretek Mesivel dolgozni, mert jó írónak tartom, de ő az elmúlt időszakban csak angolul írt, a magyar irományai pedig egy nagy számítógép-szerencsétlenség folytán elvesztek. De szeretném támogatni őt ezzel is, hogy újra visszaszokjon a magyar írásra, és így talán lesznek olyan olvasóim, akik az ő történeteit is szívesen olvassák majd. :)

A másik ok én magam vagyok. Bár novellák terén nem vagyok nagy császár, ezt már sokszor megénekeltem, de régebben azért volt néhány - tényleg csak néhány - próbálkozásom. Nagyon régiek, tehát nem is igazán hasonlítanak a mai írásaimra, de anno ez voltam én, ebből lettem az, aki most vagyok. És mivel a régi történeteimet se kedvem, se erőm kijavítgatni, és igazából a legtöbbjét nem is szívesen vállalnám, ezért a novelláimhoz fordulok.

Előre szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy tényleg nagyon suta tudok lenni, ha novellákról van szó!

Akkor meg minek teszem fel? Jogos a kérdés. Remélem, senki nem érti félre, de kicsit azt érzem, mintha az olvasóim távol állnának tőlem. Tudom, hogy meglehetősen sokan olvassák a történeteim (legalábbis az első öt írói évemben tapasztalt tíz főhöz képest nagyon sokan), hozzászólást mégis ritkán kapok. Nem kell félreérteni, nem a hozzászólások számáról szóló panaszaimat szeretném itt megosztani, mert igazából nem panaszkodhatom, én ezzel a kevés hozzászólással is nagyon boldog vagyok, mert elég és minőségi visszajelzést kapok belőlük. Szerencsére nagyon értelmes és értékes olvasóközönségem van, amiért a két kezemet összetehetem. De ezt leszámítva tudom, hogy elég sok csendes olvasóm van, amiről időről időre meg is győződöm, amikor egy-egy "repedésből" előbukkan valaki, és írja, hogy bizony ő is olvasta, és tetszett neki.

De ennek ellenére még mindig érzem azt a bizonyos távolságot. Gyanítom, hogy a nem szokványos témaválasztásaim és a kidolgozási szokásaim állnak a háttérben, sőt, talán az írói segédleteim is, ami talán azt a benyomást kelhetik azoknak, akiknek idegen vagyok, hogy én valamilyen vérprofi elérhetetlen lény vagyok, aki a sötét sarokban bölcselkedik és írja a történeteit a monitor fényében, és szóba sem áll az egyszerű halandókkal. Bár vérprofi távolról sem vagyok, de az a gond, hogy ha önmagamra gondolok, mint művészemberre, néha előttem is ez a sötét sarokba bújós kép jelenik meg saját magamról, pedig valójában egyáltalán nem vagyok ilyen. Azok az olvasóim, akik idővel a barátaimmá váltak most mind vadul bólogathatnának, mert mindannyian tudják, hogy a "csendes őrült" és a "hangos őrült" fogalmát egy testben személyesítem meg, és hogy néhány szóviccemmel embert is lehetne ölni...~ :'D Fura vagyok, ezt nem tagadom, de ridegnek és távolságtartónak már nem mondanám magam. Embert sem eszem soha, sőt, a kritikát is jól kezelem, szóval nincs bennem semmi, amitől félni, vagy éppen távolságot tartani kéne.
Tehát a régi novelláim újra-publikálásával ezt a furcsán elvont, rideg "imidzset" szeretném egy kicsit rombolni az olvasóim fejében. Persze, szeretem, hogy az olvasóim tisztelik a munkámat, de nem akarom, hogy valami távoli délibábnak gondoljanak engem, és úgy érzem ennek érdekében nekem kell közelítenem feléjük. Szeretném, ha mindenki látná, hogy milyen hibáim vannak, és hogy milyen voltam régen. Hogy miből lettem az az író, ami most vagyok.

A másik érvem a novellapublikálás mellett szintén ebből az alap-problémából adódik. Abban bízom, hogy így talán jobban rászoknék a novellázásra. Tudom, hogy foglalkoznom kéne vele, mert attól jobb író lehetnék, de mivel szinte senki nem ismeri a novelláimat, így senki nem is kéri tőlem őket, így nincs is senki, aki miatt megerőltetném magam - ördögi kör, amiből szintén nekem kéne kilépni. A siker persze nem garantált, mert eddig is jó pár novellámmal felsültem már, de ha meg sem próbálom, biztosan nem sikerül.

A blognak továbbá még egy célja van. Jómagam írok verseket is, és szerencsére nagyobb számban, mint novellát. Bár bántóan sok versem sincs, huszonöt-harminc körül lehetnek, de tagadhatatlanul minden egyes versem sokat formált az írói stílusomon. Mindegyikkel egy kicsit kifinomultabb, művészibb lett, és emiatt nagyon sokat köszönhetek a versírás puszta létezésének is.

Nem mondanám, hogy jó verseim vannak, sőt, az első próbálkozásaim meglehetősen bugyuták és nem is őszinték. De senki sem a tökéletessel kezdi. Kellett egy kis idő, amíg ráéreztem a versírás ízére, és ma is vannak suta rímeim, de ettől függetlenül ugyanúgy büszke vagyok mindre. Mert az enyémek. Mert én írtam őket, mert az én életem meghatározó részei, mert az én gyermekeim ők is. Mert ha más írta volna őket, már nem is ilyenek lennének.

Szóval összefoglalva ezért jön létre és erről fog szólni ez a blog. Elég vegyes-vágott, de így tűnt érdemesnek belevágni. :)

Én a magam részéről minden régi írásomhoz próbálok majd keletkezési időt és saját véleményt is fűzni - hogy Mesi mit csinál majd a sajátjaival, azt ő dönti el. :)

Remélem, ennek a blognak is lesz létjogosultsága, és lesz majd, aki élvezettel és örömmel jön majd ide.

Köszönöm, hogy elolvastad ezeket a sorokat, jó olvasást kívánok minden megjelent íráshoz!

Via