Hoztam egy újabb verset, viszonylag friss, februárban született ^^ Nem ez a leggazdagabb versem költői képekben, de ez az egyik személyes kedvencem magamtól. Szerintem amolyan békésen szomorú hangulata van, én nagyon szerettem ezt a verset írni, fura de kellemes érzéseim voltak közben, annak ellenére, hogy a világ pusztulásakor játszódik. Szóval szerintem egy kicsit paradox vers, de szerethető :D Írjátok le nyugodtan a véleményeteket, kritizáljatok szabadon, minden véleményre vevő vagyok :D
Íme a vers
Kéz a kézben a világ peremén
Összesimult
tenyerünk. Egy kopár sziklán állunk.
Már
mindenünk kimondtuk, egy árva szót sem váltunk.
Alattunk
a semmi tátja felénk száját,
Fentről
gyilkos csillag küldi rabszolgáját.
Felénk
száguld lomhán, egy tűzgolyó a végünk,
És
hiába a tudat, hogy kiömlik a vérünk,
Nyugodt
vagyok nagyon, mert kezemben a kezed,
És
akárhova mész is, odamegyek veled.
Ez
a nap a végső, s mire a hold felkel,
Megszűnünk
létezni, nem lesz többé ember.
De
hiába a semmi, üres mégsem vagyok,
Izzadt
kezed fogva a pillanatban halok.
Egyre
forróbb minden, és arcodon az árnyék
Olyan,
mint egy virág, mit kihalt földön látnék.
Becsukjuk
a szemünk, és szívünk kicsit gyorsabb,
Még
meglibben a hajunk… S testünk szénné porlad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése