Húzd meg a ravaszt

Fontos információk a novelláról:

Ez egy songfiction - bővebb infó és dalszövegfordítás ITT>>

A novellában yaoi, azaz boyslove tartalom található. Ha nem szereted, ne olvasd.

A főszereplők Jonghyun és Key a SHINee nevű fiúcsapatból. A történet Jonghyun szemszögéből íródik.

Műfaj: songfiction, dráma, erotikus

Korhatár: +16

Via: Húzd meg a ravaszt

 2015. 05. 20. – 2015. 05. 22.

Zene: SHINee – Trigger

https://www.youtube.com/watch?v=RynsOP4z3Rs

A fejem csordultig telt a rólad szóló fantáziáimmal és az együtt töltött idők tüzes emlékeivel. Nem bírtam kiverni a gondolataimból a meztelenül vonagló tested bódító látványát, ahogy alattam küzdöttél a feltörő vágyaiddal, s próbáltad visszafojtani az elvékonyult sikolyaidat. Minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemem, könyörtelenül elém tolakodtak a képek – mintha a szemhéjam belsejére ragasztottad volna, hogy soha többé ne tudjam elfelejteni az együtt töltött időket.

Elérted, hogy mindig Te legyél az első gondolatom, s Te legyél az utolsó is; reggel, amikor felkelek, éjjel, amikor lefekszem, a színpadon, a stúdióban, a próbák alatt, az edzőteremben, evés közben, sőt, még a zuhany alatt is, ahol már végképp nem tudtam megálljt parancsolni a kísértésnek…

Sosem mondtam, hogy szent vagyok.

Menthetetlen voltam.

Egy igazi vesztes. Egy halálra ítélt fogoly a saját érzéseim könyörtelen börtönében, ahonnan csak egy szűk ablakon át pillanthattam ki az életet adó napsütésre, s csak vártam rád, a kényeztető érintéseidre, amíg odabent lassan elsorvadtam. Mindenem, amim volt, neked adtam, míg nekem már szinte nem maradt semmi.

S tudod mit? Nem bántam meg.

Nem bántam, egészen addig, amíg a legutóbb azt mondtad… azt mondtad…

Legyen ez az éjszaka az utolsó…

Olyan érzés volt, mintha belém törölted volna a vért a cipőd orráról, miután széttiportad vele a szívem. Egy részem aznap éjjel meghalt – s ne hazudj, tudom, hogy Neked is.

Akkor szeretkeztünk utoljára. Esélyed sem volt a saját keserűségem és dühöm ellen felvenni a harcot – minden, ami megmaradt belőlem azért küzdött, hogy megállíthassa az időt.

Sokáig húztam, nem kíméltelek, belátom. Olyan kegyetlen és önző voltam, amilyen Te voltál velem. Vadabbul csókoltalak, mint addig valaha, és amikor hozzáértem a csodálatos, tejfehér bőrödhöz, igyekeztem minél több jelét hagyni az esetnek. Azt akartam, hogy emlékezz. Hogy amikor a vörös foltokat látod a testeden, eszedbe jussak róla. Hogy örömet, vagy legalább dühöt érezz irántam. Bármit.

Azt reméltem hogy így talán visszajössz hozzám. Hogy akár egy pofon erejéig is, de visszatérsz hozzám… hogy nem leszel képes olyan könnyen kizárni az életedből.

De tévedtem.

Tévedtem veled kapcsolatban, Kibum-ah…

Az érintésed célba talált,

Azt hiszem, ez az…

Te voltál a mindenem,

Amennyire mindketten szerettünk.

S belőled egy hidegvérű gyilkos lett.

Az új visszatérésünkre készültünk, amikor ez történt. Eleged lett a bujkálásból, a találgatásokból… a kapcsolatunkból. Azt mondtad, már csak megszokásból voltál együtt velem, és már nem bírod tovább a színjátékot. Nem tudod tovább megjátszani magad előttem… hogy nem bírsz még egy éjszakát a karjaimban, miközben már nem oda vágysz.

Tudtam, hogy nem hazudsz, mégis szerettem volna azt hinni… azok a gyönyörű vonásaid, amik mindig egy játékos rókát juttattak az eszembe… s az a mosoly, ami olyan ravasz is volt, mint a rókáé… imádtam elmerülni a látványukban. Ám csak ekkor ébredtem rá, hogy az álca mögött egy bestia rejtőzik, aki egy farkas gyilkos harapásával képes pusztítani, hogy aztán hátat fordítson és elsétáljon.

Angyalnak tűntél, de rájöttem, hogy minden éjjel maga vagy Lucifer,

S a szerelem darabokra hullt.

Mit tehetnék?

Bár én lehetnék az utolsó és egyedüli kívánságod.

A tökéletesnek hitt kapcsolatunkat egyetlen rúgással törted szilánkosra. Tudtam, hogy soha többé nem lesz olyan, mint volt, én mégis nekiálltam összeilleszteni a darabokat, s talán ezzel okoztam neked a legnagyobb fájdalmat… hogy nem engedtelek elmenni.

Ha előre láttam volna, mennyire nincs értelme küzdenem, nem így cselekedtem volna.

De nem láttam.

Fagyott szívvel, míg az ujjad a ravaszra feszül…

Most, most rögtön,

Most azonnal…

A View című dalunk forgatásán tudatosult bennem, mennyire felesleges próbálkoznom. Aznap véglegesen megforgattad bennem a kést. Megöltél belőlem egy darabot – azt, amelyik képes volt téged szeretni… amelyik akár meg is halt volna érted. Majd mikor meghalt, nem maradt más, csak a bosszúszomj és a vágy furcsa egyvelege.

Hiába kerestem a társaságod, nyilvánvalóan nem voltál kíváncsi rám. Sosem maradtál egyedül, mindig a srácokkal, vagy éppen a négy külföldi lány valamelyikével múlattad az időt, rajtam pedig már gyakorlottan néztél keresztül. Annyira jól csináltad, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy valami szörnyű történt a felszín alatt. Csak annyit szóltál hozzám, amennyit feltétlenül muszáj volt, de azt olyan módon tetted, hogy még majdnem én is elhittem neked a hazugságaidat…

A tökéletes maszkod egy pillanatra sem csúszott el.

Ravasz… nagyon ravasz.

Majd késő este a forgatás végeztével Minho és te nevetgélve és lökdösődve az öltözők felé vonultatok, én pedig mögöttetek lemaradva kullogtam utánatok, mígnem megelégeltem a látványt. Elegem volt belőled is, Minhóból is, mindenkiből. Mellétek siettem, elkaptam a vállad és magam felé fordítottalak.

Egy újabb pillanat, amikor kénytelen voltál szóba állni velem. S a maszk ekkor sem csúszott el…

- Kibum-ah… válthatnánk egy pár szót? Négyszemközt.

- Hát… hát persze. – Óvatosan megragadtam a kezed, de te még hátra szóltál Minhónak. – Nemsokára jövök.

Egyértelmű volt, hogy nem neki szólt ez az ígéret, hanem nekem szántad figyelmeztetésnek, hogy siessek, bármit is akarok. S én csak azért sem akartam sietni.

Az egyik félreeső tárolóba vittelek. Senki nem volt ott, sem a közelben, szinte mindenki a forgatási eszközöket pakolta, a srácok és a külföldi lányok pedig az öltözőkben voltak már.

Becsuktam az ajtót mögötted, s ebben a pillanatban lehullott a maszk.

- Mit akarsz, Jonghyun? – Olyan hangnemben kérdezted, mintha épp a kedvenc tévéműsorod elől rángattalak volna ki. Mintha lenne jobb dolgod is annál, hogy velem beszélgess…

… és ez nagyon dühített.

- Beszélnünk kell.

- Ó, igazán? És miről, ha szabad megkérdeznem? – A mozdulat, amivel összefontad a karjaid magad előtt csak tovább növelte bennem a haragot.

- Ne játszd a hülyét. Szakítottunk. Vagyis te szakítottál velem. Mindenféle indok nélkül bejelentetted, hogy nem akarod tovább csinálni, most pedig azt várod, hogy kölcsönösen nézzük levegőnek egymást? Neked talán jól megy, de kettőnk közül nem én vagyok az, aki beleunt a kapcsolatunkba!

- Azért nézlek levegőnek, hogy megkönnyítsem a dolgod. Ha folyton babusgatnálak a szerelmi bánatod miatt, csak hülyítenélek. Ezt te is tudod. Talán kegyetlen vagyok veled, Jonghyun, de legalább következetes.

- És mi van a lányokkal? – Nem tudtam kontrollálni magam, gondolkodás nélkül jött ki belőlem az összes gondolat és sérelem.

- Milyen lányokkal?

- Azzal a néggyel, akikkel együtt forgattunk! – Már a hangerőmet is egyre nehezebben fogtam vissza. – Csak nem miattuk…?

Te is tudtad, hogy már csak egy szikra kell, mégis  kimondtad. Ami a szíveden, az a szádon – így működtél te, amikor nem viselted azt a tökéletes maszkot.

- Jonghyun, attól, hogy szakítottam veled, még nem változtattam érdeklődést. Meleg vagyok, mindig is az leszek, de már nem vágyom rád. Vége. Kérlek szépen, viseld ezt méltósággal.

Méltósággal. Méltósággal, mi?

- Viseljem a megalázottságot… méltósággal? – Így még nevetségesebben hangzott, hogy kimondtam. – Azok után, hogy eldobtál, mint valami játékszert, amit már túl unalmasnak találtál… és azóta csak akkor nézel rám, ha nincs más választásod… még megkérsz, hogy viseljem méltósággal azt a megaláztatást, amivel minden nap büntetsz? Mindezt azért, mert szerettelek, sőt, még mindig szeretlek, de neked már unalmas vagyok?

Nem feleltél semmit, de a merev tekintetedből, az ideges száj-rágcsálásodból és a karba font kezeidből egyértelműen kiolvastam az üzenetet: „Valahogy úgy.” Mintha csak jéggé fagytál volna – egy hidegvérű gyilkos lettél.

Mégis, láttam, hogy a szemedben egy újabb hazugság ült – egy másik, amiről nem beszéltél, ami téged is felőrölt. Tudtam, hogy valamit nem mondasz el.

Elveszítettem a fejem… talán jobb lett volna, ha higgadt maradok, de valószínűleg már nem számított, hiszen te már eldöntötted, hogy nekünk nem lehet jövőnk, csak az okát nem voltál hajlandó elárulni, miért.

Feldühítettél én pedig a falnak löktelek. Kedvem lett volna megütni téged abban a másodpercben, ám amikor a rettegéstől villogó szemeidbe néztem, már csókolni akartalak – s nem is fogtam vissza magam.

Ellenkeztél, a kezeid remegve próbáltak ellökni magadtól, de erősebb voltam, és ezt jól tudtad te is. Képes voltam sarokba szorítani téged, így mikor ez tudatosult benned, feladtad. Tudtad, hogy így könnyebb lesz mindkettőnknek.

S a reszketés elmúlt.

Álljon meg az idő, a kezed remegni kezd ebben a végtelen pillanatban,

Fagyott szívvel, míg az ujjad a ravaszra feszül,

S mikor a reszketés elmúlik, te készen állsz

Most, most rögtön…

Most azonnal…

Amikor felhúztam a hasadról a pólódat, már nem tiltakoztál. Tudtad, mi következik, mégis inkább hagytad, hogy állatként kiéljem magam rajtad még egyszer utoljára. Hagytad, hogy megbüntesselek, amiért te is folyamatosan büntettél engem.

Ez így volt fair. Te is tudtad.

Beleharaptam az ajkaidba, mielőtt elengedtem volna őket, és élvezettel hallgattam, ahogy hosszan felszisszensz. Lehúztam rólad a pólót, aztán magamról is, végül mindkettőt a földre dobva hajoltam vissza az édes ajkaidhoz, mielőtt még megszólalhattál volna.

Mégis… éreztem a csókban a szavakat, amiket ki akartál mondani… de nem akartam hallani őket.

- Ne mondj semmit, kérlek, Kibum – a hangomban úgy csengett a kétségbeesés, mint a szilánkosra tört üvegdarabok. A kezem az arcodra simult, már magam sem tudom miért. Azt hittem, már soha többé nem leszek képes ilyen gyengéden érinteni téged. És mégis… – Ha kimondod, amire gondolsz az olyan érzés… mintha szíven lőnél. Nagyon kérlek, ne beszélj… csak most az egyszer ne!

Gyerünk, süsd el a pisztolyt,

Ennek a rémálomnak mindjárt vége,

Hogyan is érhetne így véget, kedvesem?

Annyira szenvedélyesen szerettünk, nem bánok semmit,

Szóval csak célozz egyenesen rám!

Sóhajtva néztél oldalra. A fogaiddal dühösen haraptál rá az alsó ajkadra, ami már most sokkal vörösebb volt, mint amikor beléptünk az ajtón. Bár nem szólaltál meg, én beleegyezésnek vettem a mozdulataidat. Kelletlen beleegyezésnek. Amolyan szükséges rossznak…

A nyakadhoz hajoltam és addig csókoltam, amíg meg nem hallottam, ahogy reszketegen veszed a levegőt. Villogó szemekkel néztem a tiédbe, te pedig viszonoztad a pillantást. A térdeid megremegtek, a vállaid megfeszültek, minden tagod a vágy és az elutasítás ellentétében küszködött. Mindent kiolvastam a tekintetedből; élvezted, amit csináltam, és egyszerre gyűlölted is magad érte.

Újabb óvatos harapás a nyakadon és újabb keserédes sóhaj hagyta el a szádat. Dühösen próbáltál volna eltolni magadtól, de nem engedtem, inkább még közelebb léptem hozzád, elkaptam a vállamat taszigáló kezed és a csuklód is, úgy szorítottalak a falhoz.

 Valahol mélyen még te is akartál engem… a tested még mindig ugyanúgy reagált az érintéseimre, de valami már mégsem volt ugyanaz – a régi szerelem perzselő szikrájából már nem maradt más, csak kihűlt hamu.

Ekkor ébredtem rá, hogy tényleg ez lesz az utolsó alkalom. Hogy nincs tovább.

Már szólnod sem kellett. Elég volt a lelketlen vágytól csillogó szemeidbe néznem, és már az is felért egy könyörtelen szembesítéssel. Mintha a szívemhez nyomtál volna egy kiélesített fegyvert…

Végezz velem! Húzd meg,

Aztán töröld le a vörös kezeid, fordulj, majd sétálj el!

Mire vársz még kedvesem?

Még a sötétség is örömmel fogad ma éjjel.

- Jonghyun…

Csak a nevem mondtad ki, mégis… a vér is megfagyott bennem.

- Ne beszélj! Ne beszélj, Kibum! Ha kimondod, az olyan, mintha végezni akarnál velem! Csak még ne most…!

A tekintetedből sütött a dac, az ajkaid kimondatlan szitkok súlyától préselődtek össze.

- Jonghyun… Remélem, nem kevered össze a valóságot az álomvilágoddal. Talán tudod, mivel tüzelheted fel a testem, de… ez csak testi vágy. Egyszerű ösztön, és nem több.

Húzd meg a ravaszt!

Gyerünk, kedvesem,

Húzd meg a ravaszt!

Testi vágy… semmi több.

Megforgattad bennem a kést a szavaiddal. Fájt. A csontjaimig hatolt az a megfoghatatlan fájdalom, amit a szavaiddal okoztál. S én önző módon csak azt akartam, hogy neked is fájjon. Ujjaim határozottan és kíméletlenül az oldaladba markoltak, a testem a tiednek feszült. Elakadt a lélegzeted, a kezeiddel pedig a hajam tépted válaszul, de nem engedtem a szorításból. Hallani akartam a felületes légzésedet, ahogy a vágy keveredett benne az önutálattal… és az irántam érzett haragoddal.

A szorosan összezárt szemeid egyszer csak lassan kinyíltak és rám emelted a becsmérléstől villogó tekinteted. Az ajkaid gyilkos mosolyra húzódtak, s majd meghaltam azért, hogy újra megcsókolhassam őket, és ezt te is tudtad… Majd kénytelen voltam belátni, hogy a csókod nem más, csak önámítás, de akkor már nem érdekelt… a tested, a lényed újra magával ragadt, és már nem akartam mást, csak elveszni, a részeddé válni… meghalni.

Ölj meg a csókoddal!

Mikor az ajkaid az enyémekre simultak, olyan érzés volt, mintha legelőször érintettél volna. Lassú volt, finom, puha, s édesen bizsergető. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meghaltam – majd újabb és gyorsabb érintés követte az előzőt. A fejem zsibogott a bennem rekedt érzelmi kavalkádtól, a testem egy pillanatra megbénult, de csak hogy később vadul kapjak utánad és húzzam le rólad a felesleges ruhadarabokat.

Még mindig küzdöttél, de már nem észleltem a korábbi heves ellenállást a mozdulataidban. Ugyanaz a higgadt beletörődés sugárzott belőled, amit a csók közben éreztem. A ruháink a lábunk mellett gyűltek a földön, én pedig elvesztem a tested természetfeletti szépségének a látványától. Az a bizonyos testi vágy az érintéseim ütemére mozgatta az izmaidat és a légzésed ritmusát.

Talán gyűlölted, ami történik, de a tested egyszerre remegett a befejezésért és a kielégülésért… de egyiket sem akartam olyan gyorsan megadni neked.

Álljon meg az idő, a kezed remegni kezd ebben a végtelen pillanatban

Fagyott szívvel, míg az ujjad a ravaszra feszül…

Ha lett volna benned annyi akarat, biztos vagyok benne, hogy megütöttél volna. Felpofoztál, vagy ellöktél volna – de a vágy győzött a józan ész fölött. A csókod elvette az eszem, s amikor újra egymás szemébe néztünk, már nem maradtak kérdések.

S mikor a reszketés elmúlik, te készen állsz

Most, most rögtön…

Most azonnal…

Az utolsó ruhadarab is eltűnt, az ellenkezés megszűnt, s csak a felszín alatt meghúzódó szégyentelenség maradt, amit olyan mélyen eltemettél magadban, hogy egy kis időre talán te is megfeledkeztél róla. Nem tellett sok időbe, és te is úgy csókoltál engem, mintha még mindig ugyanúgy akarnál, mint régen. Azt sejtettem, hogy csak megjátszod az én kedvemért, ezért elhittem…

… elhittem minden mozdulatot. Így könnyebb volt mindkettőnknek – egy időre.

Körmeid a hátamba vájtak, az én ujjaim pedig a combodba markoltak, amikor a saját lábaim köré hajtottam őket. A hátad ívbe feszült a nyakadon csattanó érzéki csókoktól. Nem bírtál magaddal, őrült módjára vonaglottál a karjaim között, ami csak tovább korbácsolta bennem az érzéseket.

Akartalak. Nagyon. És tudtam, hogy többé már nem lesz alkalmam hozzád érni… már így is ez volt az utolsó utáni alkalom, hogy megkaphattalak… szóval nem is fogtam vissza magam.

Talán valahol te is megértettél… más épeszű okot nem találtam arra, hogy miért engedted meg, hogy ezt csináljam. Talán.

Nem húztam tovább az időt. Tettem, amit tennem kellett, te pedig hagytad. Ahogy a nyögdécseléseid vékony hangon a fülembe duruzsoltak, a testem minden részét beborította a libabőr. A homlokod erőtlenül vállamra hajtottad, ahogy előtörtek belőled azok az édes kis hangok, s mikor már nem bírtál tovább várni, körmeiddel türelmetlenül a derekamba markoltál.

Még mielőtt megmozdultam volna, mélyen egymás szemébe néztünk – az én tekintetem tele volt szerelemmel, míg a tiéd csak a kielégülés utáni vágytól csillogtak. Nem szóltál egy szót sem, de ez a pillanat is eleget mondott.

Azt mondta…

Legyen ez az éjszaka az utolsó…

Hosszú sóhaj hagyta el a számat mielőtt még utoljára a magamévá tettelek volna. Mikor megéreztem a tested hívogató forróságát, hallottam, ahogy benned rekedt a levegő. Ekkor már mindketten elvesztettük az irányítást a testünk fölött, csak sodródtunk az árral, s lubickoltunk az élvezet hullámain – néha pedig fulladozva kaptunk a levegő után.

* * *

Még a fülemben csengett a nyikorgó ajtó hangja az után, hogy kiléptél rajta. Én még a félhomályban üldögélve próbáltam magamhoz térni az élmény után. Csodálatos volt, de mégis keserédes… Minden pillanatát újra és újra felidéztem, mert tudtam, hogy többé úgysem lesz részem benne. Nem fogod engedni. Végre tartani fogod magad az ígéretedhez, és nem fogod megengedni nekem, hogy tévhitekbe ringassam magam.

Tudtam, hogy nekem is ezt kellett volna tennem, de a fejemben megállíthatatlanul pörögtek a képek…

Nem köszöntél el, amikor elmentél. Nem mondtál semmit, csak magadra kaptad a ruháidat, hagytad, hogy még egy utolsó csókot nyomjak az ajkaidra, majd kisétáltál a melléképületből, mintha mi sem történt volna.

Gyerünk, süsd el a pisztolyt,

Ennek a rémálomnak mindjárt vége,

Hogyan is érhetne így véget, kedvesem?

Összeszedtem a ruháim és lassan öltözni kezdtem. Nem tudtam sietni, de nem is akartam volna, hogy ne keltsek gyanút. Miattad. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe keverni.

Mikor végül kiléptem az ajtón, nem láttam senkit a közelben. Távolabb még a forgatási kellékeket pakolták, így elindultam arrafelé. Végül a menedzser vált ki a tömegből, és odalépett mellém.

- Hát itt vagy, Jonghyun! Az előbb nem találtalak se téged, se Kibumot, és már kezdtem aggódni, de szerencsére semmi bajotok. Gyanítottam, hogy együtt mentetek valahová, csak furcsa volt, hogy nem szóltatok előtte.

- Hát… öhm… én szóltam Taeminnek, de biztos nem hallotta.

Az olcsó hazugság gondolkodás nélkül pattant le a nyelvemről… de mégiscsak a legkisebbre volt a legkönnyebb ráfogni.

A menedzser halványan elmosolyodott. – Az lehet.

Viszonoztam a mosolyt, aztán az öltözőként használt lakókocsi felé vettem az irányt.

Annyira szenvedélyesen szerettünk, nem bánok semmit,

Szóval csak célozz egyenesen rám!

Még váltani akartam pár szót Kibummal. Már nem akartam zaklatni az érzéseimmel, de muszáj volt beszélnem vele. Talán neki működött az, hogy újra szótlanul lelépett, nekem viszont ennél egy kicsivel többre volt szükségem.

Végezz velem! Húzd meg,

Aztán töröld le a vörös kezeid, fordulj, majd sétálj el!

A lakókocsiba belépve balra fordultam. Kikerültem a fogason lógó ruhák sokaságát, és a mögöttük lévő öltöző felé indultam.

Mikor benyitottam, hirtelen felderültem amikor megláttalak odabent, de egy pillanat alatt az arcomra fagyott a mosoly. A lábaid éppen úgy fogták közre Minho csípőjét, ahogy az én testemet ölelték alig negyed órával azelőtt. A kezed a mellkasára simult, a gerinced finom ívbe feszült a vágytól, ahogy a combján ülve közel hajoltál hozzá, hogy az ajkait csókolhasd. Minhónak pedig látszólag semmi ellenvetése nem volt ez ellen. Az egyik keze a lábadon pihent, míg a másik a válladnál fogva húzott közelebb magához.

Nem akartam hinni a szememnek…

Egy reszketeg sóhajt hallattam, mire a csókból kibontakozva egy végtelen pillanat erejéig mindketten rám néztetek…

Mire vársz még kedvesem?

Még a sötétség is örömmel fogad ma éjjel.

A csend ijesztő volt a szobában. A levegő megfagyott, talán még az idő is megállt.

Minho szemei elkerekedtek a döbbenettől, de a te tekintetedben csak a sajnálatot láttam… azt a lesújtó, mégis fájdalmasan őszinte üzenetet, ami szívbemarkolóan fájdalmasan mondta ki, hogy Minho az oka, amiért már nem kellek neked. Találtál mást, aki olyan izgalmas, mint én voltam az elején. Már nem kellek, de szánalomból még nekem adtad magad egyszer…

Igen, szánalomból. A szemeidben ott ült a rideg szánakozás és a félszeg bocsánatkérés bizarr egyvelege.

Egy szótlan pillantás.

Ennyi kellett ahhoz, hogy odabent elpusztíts… hogy elsüsd a fegyvert.

Gyerünk, kedvesem,

Húzd meg a ravaszt,

Húzd meg a ravaszt, kedvesem…

Vége