Álarcosbál

Üdv újra! Debütálásom óta nem hallattam magamról, az pedig már jó ideje volt, úgyhogy elérkezettnek látom az idejét, hogy újra közzétegyek egy verset. Nehéz volt választani, megnyitottam a mappát, amiben a verseim vannak, és szépen átfutottam a címeken, de úgy voltam, hogy "depis, depis, depis, depis" és most nincs kedvem depiset posztolni :D De kifejezetten vidám versem meg nincs, úgyhogy hoztam egy horrorisztikusabbat. Ahogy a cím alatt láthatjátok, Edgar Allan Poe-nak ajánlottam, a Vörös halál álarca című novellája inspirálta ezt a verset, és nem titkolt célom volt vele, hogy írjak egy Poe-szerű verset. Íme az eredmény ^^ Ez is az első verseim egyike, én szeretem, remélem, ti is fogjátok! :) Ha van véleményetek, amit megosztanátok velem, ne fogjátok vissza magatokat! :)

Álarcosbál

(A vörös halál álarcának és Edgar Allan Poe emlékének ajánlva)

Pezseg a bálterem fekete kastélyban.

Lágy zene hallatszik. Pár perc, és éjfél van.

Álarccal takarja mindenki személyét,

De álarcuk nem rejti lelküknek legmélyét.

Éjfélt üt az óra, halottas a hangja,

Bús méregfogával a jókedvet megmarja.

Kinyílik az ajtó. Küszöbén rémalak.

Üres a nézésem, holt álarcom alatt.

Vedd le az álarcom, nézzél a szemembe.

Üveges nézésem arcodnak szegezve.

Vedd le az álarcom, sikíts, ha meglátod

Rothadó arcomat, és benne a sajátod.

Vedd le az álarcom, a halállal szemezel.

Fekete szememben örökre elveszel.

Vedd le az álarcom, hadd hulljon a földre.

Elhullasz te is ma. Csókot kapsz bőrödre.

Vedd le az álarcom, hadd marjak ajkadra.

Szádon át lelkedet hadd szívjam szárazra.

Vedd le az álarcom.

Vedd le…

…és haljál meg.

Fekete álarcban néma a keringő.

Nem szól egy kis hang sem, nem létezik idő.

A halál légzése adja az ütemet.

Elnyúló árnyékuk betölti a termet.

Mikulás

Egy kicsit elég a versekből, úgyhogy most egy nyúlfarknyi prózával támadok - vagyis egy drabble-lel, azaz száz szavas történettel.

Ó, igen, ez itt az egyik ezer éves próbálkozásom novella-téren, de ennek a "művemnek" nem ez az érdekessége. Miután megírtam megmutattam anyukámnak (ami nem túl gyakran történt meg egyébként a lassan nyolc éves pályafutásom alatt), mire ő jót mosolyogva közölte, hogy nem is gondolta volna, hogy erre emlékszem. Kiderült, hogy ez a jelenet valójában is megtörtént amikor még pici - és a jelenleginél jóval naivabb és aranyosabb - voltam. Persze, nyilván nem szó szerint ugyanígy, de azért mégis... valamilyen formában, még ha nem is szándékosan, sikerült emléket állítanom a gyerekkori ártatlanságomnak. :'D

Jó olvasást hozzá!

Via: Mikulás

 Gyermekkoromban mindig toporzékolva vártam a decembert és megpróbáltam jó gyerek lenni, hogy kapjak ajándékot a Mikulástól. Öt éves voltam, amikor láttam az előszobában a csizmácskám körül sürögni-forogni egy alakot. Odamentem, megkocogtattam a vállát. Felém fordult. Nem az volt, akire számítottam.

- Anyu?

- Via, kicsim, miért nem alszol?

- Találkozni akarok a Mikulással – mondtam lelkesen, majd megláttam egy zacskót anya kezében.

- Már volt itt?

- Igen, de el is ment. Nagyon sietett.

- Biztos fogmosás közben jött. Többé nem mosok fogat, anyu!

- Ne beszélj butaságokat…! Inkább nézd meg, mit kaptál – adta a kezembe a csörömpölő csomagot, s nekiláttam.

Via

2009. December

Rabod vagyok

Mielőtt félreértésbe bonyolódnánk, tisztáznám, hogy ez nem egy szerelmes vers. Annak a szöges ellentéte.

Tudnivalók a vers hátterével kapcsolatban, hogy érthetőek legyenek a részletek:

Öt éves gimnáziumba jártam, és ez az alkotásom a negyedik évem alatt született. Ekkor már nagyon utáltam az iskolát, és éppen egy - másból fakadó - depresszióból voltam kilábalófélben. Ebben a hangulatban figyeltem napról napra, ahogy az igencsak seggfej igazgatónk, aki két évvel korábban került az igazgatói székbe, önhatalmúlag hoz olyan döntéseket az iskolával kapcsolatban, amik megkeserítették a diákéletet - amit egyébként korábban kifejezetten szerettem (számomra is meglepő módon). Mire egy évvel később végre elballaghattam, röhögve ültem be érettségizni, annyira gyűlöltem azt a helyet.

Tehát ezt a verset egyenesen a régi gimnáziumi igazgatómnak címeztem - s már sajnálom, hogy soha nem csúsztattam be az irodája ajtaja alatt.

Rabod vagyok

Nagy és nehéz láncaid tartanak fogva,

Sokszor úgy érzem, hogy az életben soha

Nem szabadulok el a rácsaid mögül.

Magasba nyúló falaid állnak körül.

Már negyedik éve szenvedek rabságban,

Itt, ebben a hosszú és lassú fogságban.

Napról napra növekszik fájdalmas kínom,

De vár még rám egy év, melyet ki kell bírnom.

A neheze csak most jön - tudom én; bizony.

S ennek gondolatára átjár az iszony –

Még egy lomha év a kegyetlen halálig.

Hogy kerültem ide? Nem értem mindmáig.

Régebben élveztem a börtönnapokat,

Nagy kedvvel töltöttem itt a nappalokat

A selyemmel bélelt aranykalitkában,

Az akkor még kedvelt tudás otthonában.

Aztán váltottak – ekkor fordult a kocka.

Fénytelenebbé vált a szép díszkalitka.

Megkopott a dicsfény, már nem is vakított,

Azóta lett minden ily rútul átkozott.

Annyi ideje nem javult a helyzetünk,

Hiába minden, mi semmit sem tehetünk,

Ki tehetne, pedig álarc mögé bújik

Remélvén, hogy a baj magától elmúlik.

Nem fog megszűnni, ha mi nem állunk elé!

Zsarnokság és parancsok szállnak mindfelé!

Elég lesz belőle, hallottam már bőven,

Hogy e téglahalmaz mit is várna tőlem.

Együttműködést, hallgatást és vakságot –

És ennek cserébe mégis mit várhatok?

Még több leintést? Csendet? Süket füleket?

Sajnálom, ezekből már kaptam én eleget.

Nem kell nekem több a hazug csillogásból!

Sem a valótlan, látszati behódlásból

Azok előtt, kiket délebbi vidéken

Szívesebben látnék, mint ezen környéken.

A szabályzat arra egy pontot sem emel,

Melyikünk az, ki tiszteletet érdemel,

Mégis elvárja, hogy csókoljuk lábnyomát,

Mellyel eltiporja lelkünk liliomát.

Nem lényeg a tömeg, nem lényeg az egyén,

Kényszerré lett életünk a Jótét nevén.

Késő elfutni, bilincsed csak énrám vár.

Örökké rabod vagyok, kedves iskolám.

Via

2010. Március 12.

Ott vagy

Üdv újra Mindenkinek! Úgy érzem, hogy a bemutatkozásom után most már ideje lenne mutatnom is valamit. ^^ Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy melyik versemmel nyissak, de valahogy mégis végig éreztem, hogy a legelőször megírttal fogok. :D A versről annyit, hogy először nem versnek indult, 2013 nyarán unalmamban elkezdtem kis dalocskákat írogatni magamnak, és ősz elejére kíváncsi lettem, menne-e egy szerelmes dal megírása is, de mikor kész lett, egy egészen picit se tűnt énekelhetőnek, ezért átminősítettem verssé. Utána hónapok teltek el, mire megírtam a második versemet, úgyhogy mondhatni, nehezen kaptam rá eleinte a dologra, de ez most mellékes :D Szóval így kezdtem én, személy szerint szeretem ezt a verset, még ha talán kicsit klisés is, remélem, lesznek, akiknek tetszeni fog ^^

Ott vagy

Azt mondják, menni kell, én mégis csak ülök.

Kívül a csend zúg, belül már üvöltök.

De nem hallja senki a szerelmes kínom,

Arcom egykedvű, pedig már nem bírom.

           

Napom sugara nem fogja éltetni

Életed fáját. Egy varjú énekli

Rekedt vén hangján szerelmem bús dalát,

De szíved nem hallja, vágyamnak hangját.

Mindenhol ott vagy, de nem vagy sehol sem,

Lelkem tapasztal, de üres a könnyes szem.

Elvakítja a jéghideg valóság,

Műsort játszunk, mit úgy hívnak barátság.

Ott vagy a mesében, minden szép csodában,

A szemedet látom az útszéli tócsában,

Ott vagy az égen, egy repülő madárban,

Amíg két szemem ellát, ott állsz a határban.

Ott vagy reggel is a besütő napfényben,

Látom a táncodat harmatos mezsgyéken.

Mindenhol velem vagy, mélyen az elmémben,

De üresen sötétlik helyed a szívemben.

Ott vagy a virágnak elszálló porában,

Az erdő fáinak árnyékos sorában,

Te vagy az, kiről már álmodtam korábban,

Mérgezett bor vagy egy átlátszó pohárban.

Bemutatkozás

Üdv Mindenkinek!

Ádám vagyok, 20 éves. Körülbelül másfél éve foglalkozom versírással, azóta ez az első alkalom, hogy nagyobb közönségnek publikálom bármilyen művemet, eddig csak néhány barátom olvashatta a verseimet. Egészen kicsi korom óta érdekel az írás, de sokáig nem éreztem a bátorságot ahhoz, hogy alkossak is valamit, aztán jött egy évem, amikor időm és kedvem is volt hozzá, így belevágtam a dologba. Kíváncsi vagyok, Ti mit fogtok szólni az eddigi eredményeimhez.

Elöljáróban ennyit magamról, bármilyen véleményt szívesen várok majd!

Vörös és kék

Egy régi-régi versem irodalom óráról.

Tudni kell rólam, hogy legyek akármilyen elkötelezett író, az irodalmat... nos, azt eléggé utálom. Lehet kővel meg szitkokkal dobálózni, de nem fogom ettől másképp gondolni. Világ életemben borzasztó irodalom tanárokkal volt dolgom, ami már alapjában egy erős ellenszenvet feltételezett nálam minden irodalmi műnél. Valószínűleg ezért is kezdtem olyan későn írni - szerintem a tizenhat éves kor kicsit későnek számít azokhoz képest, akik már tíz-tizenkét, gyakran még fiatalabb korban már történetecskéket alkotnak. Sokáig emiatt azt is hittem, hogy belőlem sosem lesz jó író, mert "későn kezdtem". Nyilván ez marhaság, vannak olyanok is, akik nálam is jóval később kezdték, de régebben ezt még nem igazán fogtam fel.

Mindegy, ettől az ellentétességtől eltekintve nagyon szorgos kis író voltam én a gimis éveimben, és változatlanul ugyanúgy rühelltem az irodalmat. Sajnos az írás iránti szeretetem nem mozdított meg bennem semmit etéren... :'D Hogy ezt miért írtam le, annak pedig egy oka van: valahol ezt az attitűdöt képviseli ez a versike is. Nem komoly, nem is szép, de baromi őszinte, és ami még rosszabb, hogy igaz történeten alapul. Ráadásul annak a magyar tanáromnak az óráján történt és született a vers, amelyiket a legjobban utáltam mind közül.~

Szóval ezzel a háttérinformációval tenném fel ezt a munkámat, aminek még a műfaját sem tudnám meghatározni... elbeszélő költeményféleségecske. Hát legyen ez. :D

Vörös és kék

 

Magyaron vettük a Vörös és feketét,

A fehér papíron rajzolódott a kék.

A tanárnő minden szava oly kioktató,

A gunyoros lenézés jól kihallható.

Nem fog meg a téma, kicsit sem érdekel,

Hogy korunk előtt hosszadalmas évekkel

Ki és mit gondolt, és ki mitől gyötrődik…

Azzal, mit én hiszek senki sem törődik.

Mélységes unalmamban a tollal játszok,

Megcsúszott a kezemben, s csak annyit látok,

Hogy az ujjamba áll, és nézegetem én…

A vérem a vörös, és a tinta a kék.

Via

2010. Március 16.

Valós esemény alapján