Rabod vagyok

Mielőtt félreértésbe bonyolódnánk, tisztáznám, hogy ez nem egy szerelmes vers. Annak a szöges ellentéte.

Tudnivalók a vers hátterével kapcsolatban, hogy érthetőek legyenek a részletek:

Öt éves gimnáziumba jártam, és ez az alkotásom a negyedik évem alatt született. Ekkor már nagyon utáltam az iskolát, és éppen egy - másból fakadó - depresszióból voltam kilábalófélben. Ebben a hangulatban figyeltem napról napra, ahogy az igencsak seggfej igazgatónk, aki két évvel korábban került az igazgatói székbe, önhatalmúlag hoz olyan döntéseket az iskolával kapcsolatban, amik megkeserítették a diákéletet - amit egyébként korábban kifejezetten szerettem (számomra is meglepő módon). Mire egy évvel később végre elballaghattam, röhögve ültem be érettségizni, annyira gyűlöltem azt a helyet.

Tehát ezt a verset egyenesen a régi gimnáziumi igazgatómnak címeztem - s már sajnálom, hogy soha nem csúsztattam be az irodája ajtaja alatt.

Rabod vagyok

Nagy és nehéz láncaid tartanak fogva,

Sokszor úgy érzem, hogy az életben soha

Nem szabadulok el a rácsaid mögül.

Magasba nyúló falaid állnak körül.

Már negyedik éve szenvedek rabságban,

Itt, ebben a hosszú és lassú fogságban.

Napról napra növekszik fájdalmas kínom,

De vár még rám egy év, melyet ki kell bírnom.

A neheze csak most jön - tudom én; bizony.

S ennek gondolatára átjár az iszony –

Még egy lomha év a kegyetlen halálig.

Hogy kerültem ide? Nem értem mindmáig.

Régebben élveztem a börtönnapokat,

Nagy kedvvel töltöttem itt a nappalokat

A selyemmel bélelt aranykalitkában,

Az akkor még kedvelt tudás otthonában.

Aztán váltottak – ekkor fordult a kocka.

Fénytelenebbé vált a szép díszkalitka.

Megkopott a dicsfény, már nem is vakított,

Azóta lett minden ily rútul átkozott.

Annyi ideje nem javult a helyzetünk,

Hiába minden, mi semmit sem tehetünk,

Ki tehetne, pedig álarc mögé bújik

Remélvén, hogy a baj magától elmúlik.

Nem fog megszűnni, ha mi nem állunk elé!

Zsarnokság és parancsok szállnak mindfelé!

Elég lesz belőle, hallottam már bőven,

Hogy e téglahalmaz mit is várna tőlem.

Együttműködést, hallgatást és vakságot –

És ennek cserébe mégis mit várhatok?

Még több leintést? Csendet? Süket füleket?

Sajnálom, ezekből már kaptam én eleget.

Nem kell nekem több a hazug csillogásból!

Sem a valótlan, látszati behódlásból

Azok előtt, kiket délebbi vidéken

Szívesebben látnék, mint ezen környéken.

A szabályzat arra egy pontot sem emel,

Melyikünk az, ki tiszteletet érdemel,

Mégis elvárja, hogy csókoljuk lábnyomát,

Mellyel eltiporja lelkünk liliomát.

Nem lényeg a tömeg, nem lényeg az egyén,

Kényszerré lett életünk a Jótét nevén.

Késő elfutni, bilincsed csak énrám vár.

Örökké rabod vagyok, kedves iskolám.

Via

2010. Március 12.