Sziasztok! Ezúttal egy teljesen friss, nyúlfarknyi verset hoztam, még 48 órája sem létezik. Amolyan bárban magányosan ülős, világ gondjain gondolkozós hangulatot akartam adni a versnek, talán valamennyire sikerült is ezt átadnom. Szerintem nem ez az a vers, amiről tipikusan meg lehet mondani, hogy én írtam, talán picit hangulatában más, mint a többi, de lehet, hogy ezt csak én érzem így, és kívülről máshogy látszik, de ezt majd Ti eldöntitek, ha szeretnétek ;) Jó olvasást, és mint mindig, most is nyugodtan kritizáljatok :D
Dohos boldogság
Félhomályban
ülök. Keserédes való.
Az
atmoszféra dohos, léttel játszó csaló.
Bólogató
zajok a fülem simogatják,
Az
életünk értelmét a légre ráaggatják.
Egy
pillanatra minden lelassul és megáll,
Nagyokat
szippantok, a keserű csap eláll.
Ritka,
szűk levegő. Most a tenger édesvizű.
A
boldogság is füstös, és selymes, whisky-ízű.
Annyira... Annyira IGAZI ez a vers, annyira benne van a részeg bódulat, amivel a depressziót próbáljuk elűzni. Ez a vers gyakorlatilag egy művészi diagnózis az alkoholizmusról. És annyira pont ott vannak a rímek, ahol lenniük kell, hogy csak árulok és tapsolok a háttérből ._.
VálaszTörlésBocsi a késői válaszért >< Köszi a véleményt, érdekes, hogy említetted az alkoholizmust, őszintén megvallva a függő ivászat szempontjából még nem, csak egy amolyan egyestés iszogatási szinten gondoltam bele ebbe a versbe. Izgalmas, mások véleménye alapján még egy saját írásra is tudok más szemmel tekinteni :D
TörlésEzzel nem ám arra céloztam, hogy alkoholista vagy :'D De nekem süt belőle az a "na, most tetszik-nemtetszik, be kell rúgni"-életérzés. :D (Ez azért tőlem is alkoholistán hangzott xD)
Törlés